Madaras László tanár, grafikusművész éppúgy kötődik gyermekkora helyszínéhez, Kunszentmiklóshoz, mint a főiskolai évek alatt megszeretett Kecskeméthez vagy jelenlegi otthonához, a festői szépségű Gyöngyössolymoshoz. Évekkel ezelőtt itt, a Mátra lábánál fekvő kis községben hozta létre nyári művésztelepét, amelyet zömében kecskeméti alkotók látogatnak. Madaras László a Bácshírnek adott interjúban mesél gyökereiről, életútjáról, kiállításairól és a gyöngyössolymosi művésztelep mindennapjairól.
Budapesten születtél, de Kunszentmiklóson nőttél fel. Milyen emlékek fűznek ehhez az alföldi városhoz?
Kunszentmiklóson huszonkilenc éves koromig éltem, ott jártam iskolába, oda jártam gimnáziumba. A művészettel kapcsolatos első élményeim is oda kötnek. Ez elsősorban a zene volt, hiszen zeneiskolába jártam, és az irodalom, mivel művészeti önképzőkörös is voltam. Életem első kiállítását, Horváth Attila képzőművész tárlatát is Kunszentmiklóson láttam – gimnazistaként ez volt az első meghatározó élményem.
Hogyan és mikor kerültél Kecskemétre?
A rendszerváltás gyermeke vagyok. 1989-ben érettségiztem, és az első felvételim nem sikerült a zsámbéki tanítóképzőbe. Egy évet képesítés nélkül tanítottam Kunadacson. A következő évben, 1990-ben felvételiztem a Kecskeméti Tanítóképző Főiskolára, rajz szakra. Annyira megtetszett, hogy négy évet töltöttem ott. Azóta is pozitívan gondolok Kecskemétre, illetve Szappanos Pista bácsira, Szabó Palira, Bruncsák Andrásra, akik a tanáraim voltak. Nagyon jó szellemiségű főiskola volt akkor, ahogyan tudtommal most is az. Csoporttársaim közül is sokan maradtak a képzőművészetnél, illetve annak határmezsgyéjén. Maga a város is kedves nekem.
Jelenleg Gyöngyössolymoson élsz, dolgozol, és zömében kecskemétieknek szervezel művésztelepet, alkotótábort. Honnan ered ez a kezdeményezés?
1991-ben voltam először Zebegényben művésztelepen és ez óriási élmény volt. Itt nem csak arról van szó, hogy az ember odamegy és önállóan dolgozik, hanem maga a társaság, a közeg is nagy hatással van rá. A zebegényi művésztelepek 1994-ig működtek abban a formában, ahogy megismertük Hann Ferenc szervezésében. Majd 1996-ban jött a veránkai művésztelep. Az elsőt még Szappanos Pista bácsi szervezte, onnantól kezdve pedig Bruncsák András. A baráti társaság, a beszélgetések, az együtt horgászások nagy impulzust adnak az embernek. 2009-ig csak őszi művésztelep létezett, nem volt nyári alkotótábor. Mivel itt élek Gyöngyössolymoson, a Mátra lábán, és mivel a falunak van egy hasonló kisugárzása, mint Zebegénynek – szűk sikátorok, patakpart érdekes épületekkel –, jött az ötlet, hogy a nyarat is tölthetnénk művésztelepen. A gyöngyössolymosi tábor magja valóban a kecskeméti társaság, de vannak barátaim, diákjaim Egerből, Jászberényből is. Itt nem csak a plein air festészetről van szó, hanem megjelenik az installáció, megjelennek a filmek, a fotók, amelyek egy közös kiállítótérben nagyon szépen szólhatnak. Az alkotók hatással vannak egymásra, így fontos, hogy olyan embereket találjak, akik egy nyelvet beszélve, de más eszközökkel megszólalva képesek együtt dolgozni. Ez nagy toleranciát igényel.
Olvasóink számára bizonyára ismeretlen egy művésztelep felépítése, működése. Mesélnél arról, hogyan telik egy napotok?
Nincs tematika. Ez nem egy olyan tábor, ahol minden nap valami feladattal jelennek meg a szervezők, és nincsenek kötelező reprezentatív elemek sem. Ez alól az idén egyetlen kivétel volt: a csütörtöki installáció. Nálam mindenki megtalálja a maga témáját ez alatt az egy hét alatt, de vannak olyan alkotók is, mint például Szilágyi Rudi, akik már úgy jönnek, hogy tudják, mit fognak ott csinálni. Például tájspecifikus és épületspecifikus installációkat készítenek, már eleve kitalálják a teret, azt, hogy hova fognak dolgozni és arra készülnek egész héten. A plein air művészek az első egy-két napon bejárják a terepet, megnézik, hogy milyenek a fények, az időjárási viszonyok, hogy hova tudnak leülni dolgozni. Reggel korán kirajzanak, keresik azokat a pontokat, ahol árnyékban tudnak dolgozni (az idén különösen meleg volt), aztán egészen estig kint vannak, gondolkodnak, alkotnak. Van egyfajta szabadság, mindenki azt csinálhat, amit akar.
Terveztek-e kiállítást az idei alkotásokból?
Maga a produktumnak a bemutatása mindig a felajánlott munkák átadása, kiállítása. Heves megye ebből a szempontból mostohagyerek: ennek a régiónak nincsen olyan kiállítótere, ahol rendesen be lehetne mutatni a munkákat. Néhány alkotótér persze van, mint például a Hatvani Galéria, az egri Vitkovics Alkotóház vagy a Kepes Intézet, de ezek teljesen telítettek. Ezért az elmúlt két alkalommal nem tudtunk hagyományos kiállítást szervezni. A munkák a Gyöngyösi Önkormányzat dísztermébe kerültek, és kaptak egy sajtónyilvános átadással egybekötött egynapos kiállítást is. Nagyon nehéz most kortárs művészeknek megnyilvánulni, nem csak a Covid miatt, hanem azért is, mert egyre inkább szűkülnek a terek, zárnak be a galériák. Ami kiállítás van, az leginkább reprezentatív kiállítás és a tömegnek szól – de a tömeg most negyven-ötven fő.
Kecskeméten szóba jöhet-e kiállítás szervezése?
Amennyiben lesz befogadótér, igen. A nyári művésztelep kiállítását mindig az adott évben, mondjuk október végén, novemberben vagy éppen decemberben próbáljuk megcsinálni. Ha őszig találunk Kecskeméten egy olyan galériát, amely a kiállítást befogadja, akkor ennek semmi akadálya, hiszen közülünk sokan kecskeméti kötődésűek, ahogyan én magam is az vagyok.
Úgy tudom, az évek során többször is volt Kecskeméten kiállításod.
Így van, igen. 1990 és 1994 között jártam a Kecskeméti Tanítóképző Főiskolára, és óriási lendületet kaptunk ott a rajz tanszék által. Kialakult egy nagyon jó kis alkotótársaság. Tamás Gabival és Deli Gabival alkottunk egy csapatot. Ma már az ember el sem tudja képzelni, de akkoriban évi hét-nyolc kiállításunk volt – és mindegyiken új anyag. Maga az a szellemi közeg, ahová kerültünk, rendkívül motiváló volt. Azt éreztem tizenkilenc-húsz évesen, hogy Kecskemét egy szellemi kánaán. Egy fiatal nyilván így tekint, mondjuk, Budapestre vagy Párizsra, és tényleg: a galériákkal, a kiállítási lehetőségekkel, a mozival, a színházzal, mindennel együtt ez nagyon fontos volt. Kecskemét számomra a mai napig ezt jelenti. Egy picit ugyanezt vártam Egertől is, amikor oda kerültem 1999-ben, és ugyanez lenne jó a mai fiataloknak is: az adott város szellemi lehetőségeit kiaknázni.
Mi lesz a gyöngyössolymosi művésztelep sorsa? Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
Maga a művésztelep tizenkét éve működik, de a gyakorlatban nem tizenkét művésztelep volt, hiszen előfordult, hogy mecénás hiányában elmaradt, illetve tavaly a pandémia miatt eleve nem rendeztük meg. Én gyöngyössolymosi vagyok, de évek óta a Gyöngyösi Önkormányzat támogatja képzőművészeti tevékenységemet, és magát a tábort is. Ameddig ez így van, addig biztos, hogy lesz művésztelep. Gyöngyösön egyébként a fiatalokat kell valahogy megfogni. Mi különböző művészeti, irodalmi rendezvényeket is szervezünk, olyanokat, amelyek a fiatalokat is megmozgatják. Ilyen volt például a művésztelep csütörtöki koncertje is, amikor sok gimnazista jött fel Solymosra, és ott is maradt egy beszélgetésre. Fontos ezeket a 14-18 éves korú gyerekeket itt tartani. Ha van valami alternatíva, akkor nem fognak elmenni Egerbe vagy Pestre gimnáziumba, hanem itt maradnak legalább tizennyolc éves korukig.
Köszönöm a beszélgetést, és sok sikert kívánok jövőbeli munkádhoz.
Címkép: Szilágyi Rudolf
Képek: Madaras László, Gyenes Péter, Zsolczai Balázs
