„Egy új élet kezdete…” címmel fogott naplóírásba Bujdosó Sándor – vagy ahogy a Facebookon ismerik Sanci – akinek az élete 2024. január 15-én éles fordulatot vett egy majdnem végzetes baleset következtében.
Képzeljük csak el, milyen érzés lehet reggel autóba ülni, munkába indulni, majd egyszer csak felébredni egy idegen kórházi ágyban, és megtudni, hogy baleset ért bennünket az autópályán, útközben. Egy hétig az intenzíven feküdtünk altatásban, miközben az életünkért küzdöttek, aggódtak. Majd szembesülünk vele, hogy az életben maradásnak sajnos ára volt, a jobb lábunkat amputálni kellett.
Összeütközött egy személyautó és egy teherautó az M5-ös autópálya Szeged felé vezető oldalán Kecskemétnél, ezért a sztrádát lezárták – közölte a rendőrség hétfőn az MTI-vel.
A katasztrófavédelem közleménye szerint a baleset során a személygépkocsiba beszorult egy ember, akit a kecskeméti hivatásos tűzoltók és a katasztrófavédelmi műveleti szolgálat feszítővágó segítségével szabadítottak ki. A helyszínre mentőhelikopter is érkezett.
„Minden 2024. január 15-én kezdődött” – írja Sanci naplója első sorában. Sanci, aki egy életvidám, jóképű, sportos, mindig mosolygós 20 éves záhonyi fiú. Sanci, aki gyerekkora óta sportol, korábban atletizált, kosárlabdázott, kézilabdázott és igazolt futballista az U19-ben. A fiú, akit tavaly felvettek a Debreceni Egyetem testnevelés szakára – ahová barátnője is jár – de helyette elment világot látni, dolgozni, pénzt gyűjteni a továbbtanuláshoz.
Azon a bizonyos napon Sanci – mint az áramszolgáltató nagyvállalat oszlopos villamoshálózat szerelője – munkatársaival útnak indult Balástyára. Az M5-ös autópályán haladtak több gépjárművel konvojban, amikor – egyelőre ismeretlen körülmények között – belecsapódtak egy kamion hátuljába. Sanci az „anyósülésen” ült, az ő oldalát érintette az ütközés, mely során leszakadt a mellette lévő ajtó is.
A balesetből Sanci semmire nem emlékszik, azonban végig eszméleténél volt. Ezt már Benkócziné Halasi Helga mesélte – egykori mentőtiszt – aki éppen Székesfehérvárról tartott haza Kecskemétre az autópályán, amikor meglátta az út mellett a roncsokat, és megállt, hátha segítségre van szüksége valakinek. Ekkor a mentők már úton voltak, helikoptert is riasztottak az esethez, de Sanci, mint egyetlen sérült, még a kocsiban volt. Helga természetesen, amiben tudott segített a helyszínen, és azóta sem engedte el Sanci kezét, a kórházban rendszeresen látogatta, tartja a kapcsolatot vele és szüleivel is minden nap.
Sanci története, egy új élet kezdete következik, röviden. Bujdosó Sándorral, azaz Sancival, Benkócziné Halasi Helgával, az „őrangyallal” és Dr. Kerekes Lajossal, a kezelőorvossal beszélgettünk.
Bujdosó Sándor:
„Reggel fél 6-kor indultunk Bicskére, ahova fél 10 körül értünk. Felpakoltuk a szerszámokat és kora délután elindultunk Balástyára a szállóba. Már az M5-ös autópályán jártunk, kielőztünk a konvojban néhány kollégát. A következő emlékem az, hogy az intenzív osztályon keltegetnek- kezdte el a történetét mesélni Sanci. – Felkeltettek, majd megkérdeztem a nővért, hogy kedd van? Mert a baleset hétfőn történt. Akkor tudtam meg, hogy egy hét altatásban voltam, mert súlyos balesetet szenvedtem. A következő pont, hogy éreztem, nagyon fáj a combom közepe. Azt hittem, hogy be van gipszelve, biztos eltört, nem éreztem, hogy nincs ott az egész jobb lábam. Felemeltem a takarót és akkor láttam, hogy itt nem csak sima gipszelésről van szó.”
Sanci – elmondása alapján – jól fogadta a helyzetet, nem esett kétségbe.
Néztem magam elé, hogy történhetett, majd a következő pillanatban bejött a barátnőm és a lánytestvérem. Megkérdeztem a barátnőmtől, hogy még így is szeretsz? Nagyon büszkék rám, hogy így fogadtam ezt és nem hátrálok meg. Az intenzív osztályon jött hozzám egy pszichológus, de nem igazán érzem ennek szükségét. Amikor először állhattam fel, nagy boldogság volt bennem, hogy újra függőlegesben tudok lenni. Voltak fantom fájdalmaim, mintha azt éreztem volna, hogy a vádlim lüktet, ez szerencsére már elmúlt”- folytatta Sanci a történetét.
Néhány nap múlva gyógytornász segítségével elkezdte a járást is, majd egyre többet és többet sétált járókerettel. Végül lemerészkedett a kórház kertjébe is, családja kíséretében.
Benkócziné Halasi Helga egykori mentőtiszt:
Január 15-én Székesfehérvárról tartottam hazafelé az M5-ös autópályán, mikor azt észleltem, hogy lassítanak az autók egy baleset miatt. Ki volt bójázva a sérült jármű, azt hittem, hogy már felszámolták az esetet. Amikor a roncsok mellé értem, megálltam és megkérdeztem az ott éppen telefonáló férfit, hogy volt-e már kint mentő, aki azt válaszolta, hogy úton van a helikopter. Ekkor szembesültem azzal, hogy még nem volt szakértő segítség és a sérült a kocsiban van. Gyorsan félreálltam, kivettem a mindig nálam lévő orvosi táskám a csomagtartóból, majd bemásztam a roncsba és megkezdtem a jobb első ülésen lévő sérült ellátását.”- tudtuk meg Benkócziné Halasi Helgától, aki korábban mentőtisztként dolgozott. Karrierjét egy súlyos betegség kettévágta, mely sok nehézséggel jár, ennek ellenére küzd és harcol a betegekért most is – kicsit másképp- mert hivatása örökre szól.
Sanci nem emlékszik a balesetre, a helyszínen történtekre, de végig eszméleténél volt. Helga elmondása szerint a kérdésekre részben válaszolt.
A fején erős vérzést tapasztaltam, a jobb lába nagyon rossz állapotban volt. Az autóban mindenhol üvegszilánk, éles lemez darabok voltak, a jobb oldali ajtó méterekkel korábban leszakadt, mintha összegyúrták volna az autót, ami egy kamion oldalába, annak kerekei közé fúródott be. Hideg volt, a sok rajta lévő ruha miatt a vénáihoz nehéz volt hozzáférni, a karját ki kellett szabadítani, hogy meg tudjam szúrni, ami az azonnali folyadékbiztosítás miatt volt fontos. A lába a combjánál roncsolódott, láthatóan sok vért vesztett, ezért minél előbb szükségesnek találtam a vénabiztosítást”– emlékezett vissza az egykori mentőtiszt.
Néhány perc múlva a helyszínre érkeztek a mentők, a tűzoltók és a helikopter is. Helga ezt követően is segített mindenben, a felelős szakmai segítséggel közösen. A helyszíni ellátást követően végül az esetkocsi szállította a sérültet Kecskemétre, a Bács-Kiskun Vármegyei Oktatókórház sürgősségi traumatológiájára.
Dr. Kerekes Lajos, a Sürgősségi Baleseti Ambulancia részlegvezető főorvosa
„Behozta a mentő, az ambulancián az aneszteziológus kolléga segítségével rögtön elaltattuk, intubáltuk és megkezdtük a kivizsgálását diagnosztikai vizsgálatok segítségével. Közben telefonon keresztül tartottam a szülőkkel a kapcsolatot”– emlékszik vissza Dr. Kerekes Lajos a baleset napjára.
Az ilyen súlyos sérülést szenvedett, láthatóan azonnal operációra szoruló betegeket azért altatják el ilyenkor az ambulancián azonnal, hogy megkíméljék őket pszichésen már a vizsgálatok során.
„A CT alapján kiderült, hogy artériás elzáródása van. Egy érsebész kolléga segítségével már indultunk is vele a műtőbe, ahol természetesen az elsődleges cél a végtag megmentése volt – tudtuk meg a kezelőorvostól. – A feltárást követően a műtőben látható volt, hogy bár ép, de elzáródott az artériája, melyet az érsebész kolléga rekonstruált. Ezt követően a nyílt combtörést elláttuk külső rögzítővel. Sajnos már műtét közben észleltük, hogy az artéria nem működik megfelelően, vénás visszaáramlás nem volt a végtagban, annyira roncsolódott. Ekkor már sejtettük, hogy baj lesz, de mindent feltettünk egy lapra, hogy megmaradhasson a végta”– mesélte Dr. Kerekes Lajos a műtőben töltött kritikus perceket.
Másnap reggel azonban az életmentést előtérbe helyezve az orvosoknak döntést kellett hozniuk. Több szakma képviselője ült össze, traumatológus, érsebész és intenzív terápiás szakemberek, hogy mérlegeljék a helyzetet. Ekkor már Sanci szülei is megérkeztek a kecskeméti kórházba, akik életük legrémesebb óráit élték meg, aggódva. Az édesanya az egészségügyben dolgozik, a kisvárdai kórház sürgősségi osztályán.
Sanci életének megmentése érdekében végül amputálni kellett a jobb lábát. Az orvosok mindent megtettek azért, hogy minél többet mentsenek meg a végtagból, mely azért fontos, hogy később lehetősége legyen művégtagot használni. Sebgyógyulási zavarok miatt az amputációt követően még hét műtéten esett át, mire véglegesen bezárhatták a csonkot.
Bujdosó Sándor:
„Nincsenek rá szavak, hogy itt mennyire kedvesek az emberek, nővérek is, az orvosom is. Ha felépülök, vissza szeretnék majd jönni mindezt megköszönni. Egész jól haladok, nagy bennem az akarás”- mondja Sanci elszántan, nyugodt, huncut mosollyal az arcán. – A naplómba már több, mint tíz oldalt írtam. Amikor úgy érzem, hogy sok mindent tudnék mesélni, akkor írok bele. Érzések, itteni történések. Például én kértem elnézést a szüleimtől a magamhoz térésemet követően, pedig nem is én hibáztam. Bele sem merek gondolni, hogy mit érezhettek akkor.”
Benkócziné Halasi Helga, Sanci őrangyala:
„Nemcsak Sancival, a szüleivel is összebarátkoztam, sokszor beszélünk. Hosszú és nehéz út vár rá, de fiatal, életrevaló fiú, megfelelő családi háttérrel, támogatással. Sok-sok küzdelemmel hiszem, hogy újra tudja tervezni az életét és sokunknak példa lehet, erőt és motivációt ad azoknak is, akik hasonló tragédián mennek keresztül”- mondja Benkócziné Halasi Helga, Sanci őrangyala. – Ígéretet tettem anno magamnak és most neki is, hogy nem fogom elengedni a kezét, mert egyszerűen nem tehetem, ez a küldetésem. Biztos vagyok benne, hogy akkor, abban a pillanatban nekem ott kellett lennem.
Sanci egyik példaképe most Hervát Attila, aki egy siklóernyős balesetben elvesztette egyik lábát, és azóta is teljes életet él, szörfözik, snowboardozik művégtaggal.
Bujdosó Sándor:
„Abszolút pozitívan gondolok a jövőre, minden célom az, hogy felépüljek. Bízom benne, hogy a lehető legjobb protézist kaphatom, ez a csonktól függ. Már annak is örülni fogok, ha tudok sétálni mankó nélkül, de az extrém művégtag még jobb lenne. Hallottam olyat is, hogy az izomba egy processzort építenek és azzal lehet mozgatni a térdet, lábfejet. Egy biztos, szeretnék még hegyet mászni.”
Sanci most is pont olyan mosolygós, pozitív kisugárzású férfi, mint a baleset előtt. Felépülése hosszú lesz. A kecskeméti kórházban töltött 46 nap után végül hazamehetett családjához, barátnőjéhez feltöltődni. Néhány hét múlva pedig megkezdődik a rehabilitációja Budapesten, az Országos Rehabilitációs Intézetben. Története az orvosokat, nővéreket is megérintette, barátként köszöntek el tőle, engedték haza otthonába néhány napja.
„Ahogy nincs szivárvány eső nélkül, úgy nincs gyógyulás fájdalom nélkül sem. Minden rossz addig tart, amíg szembe nem nézel vele”- írta Sanci, Robert Lawsont idézve a kórháznak küldött köszönőlevelében.
Forrás: Nagyné Szigeti Dóra
Forrás és további fotók: keol.hu
